Illés István emlékére (1922-2016)
A napokban kaptuk a hírt, hogy életének 94. évében meghalt Illés István a HUM Magyar Polgárok Egyesületének alapító tagja. Talán ő volt a legidősebb boszniai magyar. Emlékére felidézném a két esztendővel ezelőtti látogatásom.
Régóta terveztem, hogy meglátogatom a helyi magyarság körében csak Pista bácsinak szólított Illés Istvánt, hiszen sokat meséltek róla a tagok. Egy napsütéses szeptemberi napon mentem el hozzá. Pista bácsi nagy örömmel és Szkander Bég konyakkal fogadott, és amint leültem az asztalhoz - egyből a huszas években találtam magam - el is kezdte történetét. 1922-ben született a boszniai Petrovo Seloban jómódú zsidó kereskedőcsalád gyermekeként. Soha nem járt magyar iskolába ennek ellenére kitünően beszél magyarul. Édesapja jogászként végzett Kolozsváron. Az ezt igazoló oklevél máig a falon lóg díszes keretben, mutatta büszkén. Édesanyja pedig felvidéki származású. A szülők fűrésztelepet működtettek Petrovo Seloban. Jól éltek már 1923-ban rendelkeztek autóval.
Sajnos II. világháború a családot sem kímélte. Pista bácsi koncentrációs táborba került Rab-szigetére, ahonnan egy felkelés következtében sikerült megszöknie 1943-ban. Ezt követően partizánnak állt és harcolt a világháború végéig, háromszor sebesült meg. Szülei Olaszországba menekültek, majd onnan mentek vissza Boszniába. Nagyanyja ekkor Budapesten élt, ő Raoul Wallenbergnek köszönhette, hogy nem hurcolták el.
Pista bácsi Zágrábba járt egyetemre a háború után, majd Szarajevóban kezdett praktizálni fogorvosként 1983-as nyugdíjba vonulásáig. Két gyermeke született. Egyik Belgrádban él a másik pedig Spanyolországban.
A délszláv háború alatt Szarajevóban volt végig. Bár felajánlották számára, hogy elhagyhatja a várost ő maradni akart. Csak a szerencsén múlt, hogy túlélte, hiszen egy repeszakna csapódott a lakásuk mellé, de egy hársfa megfogta. A nehéz körülmények miatt az összes aranyát el kellett adnia, hogy túléljék az ostrom három évét.
Pista bácsi a HUM alapító tagja volt. Közbenjárására a svédországi magyaroktól kaptak támogatást az egyesület tagjai a nehéz időkben. Zsidó kapcsolatait is felhasználva segített a magyarokon.
Több érdekes történetet is megosztott velem. Az egyik a feleségéről szól, aki egy montenegrói származású muszlim asszony. Őt többször is dicsérte beszélgetésünk alatt, mire az asszony válaszolt magyarul: “Köszönöm szépen Pista”.
Mikor édesanyjának első alkalommal be akarta mutatni, akkor ő kétségeket fogalmazott meg a nővel kapcsolatban és félt tőle, hogy szégyenbe hozná őt. Erre a Pista bácsi azt mondta: “Ha nem fogadod el, soha nem látsz engem”. Másnap édesanyja már fogadta őt a családi házban.
A másik történet a szarajevói ostromhoz kapcsolódik. A háború végeztével a városba látogató Demszky Gábor budapesti főpolgármester kérdezte a helyi magyarokat, hogy miért nem adták meg magukat a szarajevóiak a nagy túlerő láttán. Erre Pista bácsi visszakérdezett, hogy ha Magyarországot támadnák ő feladná-e. Erre Demszky már nem válaszolt.
A beszélgetés során ahányszor szóba kerültek a háborús események mindig a visszatérő kérdése volt, hogy “a háborúba? melyikbe?”. Ha az embernek kettőben is része volt talán megérthetjük.
Isten nyugosztalja Pista bácsi!
