Mint a fenti táblázatból látható, mi bosznia-hercegovinai magyarok, közvetlenül az első világháború előtt voltunk a legszámosabbak, de létszámunk akkor sem haladta meg a 30 000 főt. Ha mostani szemszögből mérlegeljük a magyarok és az etnikai kisebbségek számát, akkor lenyűgöző ez a szám. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Bosznia-Hercegovina megszállásától az első világháborúig 36 év telt el, és ezek az évek a viszonylag nagy beruházások, a képzett munkaerő és tisztviselők kedvező konjunktúrájának ideje volt, akkor úgy tűnik, hogy kevés magyar kísérelte meg kihasználni a „boszniai lehetőséget” személyes prosperitása céljából. A fenti tények mellett ismert azt is, hogy közel három évtizedig az osztrák–magyar megszállását követően Bosznia-Hercegovina kormányzói magyarok (Kállay Béni, Burián István) voltak, így valószínű volt az állami hatóságok segítésége is. Tudjuk, hogy később, 1909-ben (az 1908-as annexió után), a magyar kormány a magyar diaszpóra1 támogatására készült program alapján anyagilag és minden egyéb módon segítette Bosznia-Hercegovina magyarjait. A segítséget a Julián Egyesület, egy magyarországi civil szervezet közvetítette. Meg kell jegyezni, hogy a támogatás kizárólag az oktatás és a kultúra terére szólt, az anyanyelv, a szokások megőrzése érdekében. Már előbb maguk a bosznia-hercegovinai magyarok is szervezkedtek, megalakítva civil szervezeteiket az asszimiláció elleni küzdelem céljából. Így már 1905-ben megalakult a Szarajevói Magyar Egyesület, 1910-ben a Mosztári Magyar Egyesület és a Brcskai Magyar Egyesület. A Julián Egyesület, együttműködve a helyi magyar szervezetekkel, a magyar kormány programjának kereteiben, egy óvodát, több általános és egy középiskolát alapított és állított közszolgálatba. Most csak megemlítjük, mert ez a téma külön figyelmet érdemel: a magyaroknak nem volt területi telepítése Bosznia-Hercegovinában, Vučijak falu (Prnjavor mellett) kivételével.2 A magyar iskolák megnyitása nagy eredmény volt, ha figyelembe vesszük, hogy abban az időben a bosznia-hercegovinai gyerekeknek csak mintegy 15%-a járt iskolába, és hogy az egész Mostarnak, a magyar óvoda megnyitása idejében, csak egy óvodája volt. Nem szabad elhallgatni azt sem, hogy elég sok ellenséges támadás érte a Julián Egyesületet tevékenysége miatt. A fő vád az volt, hogy Magyarország a szláv gyerekeket magyarosítja az iskolákban. Az igazság az, hogy a magyar iskolákba, a magyarok mellett, mindenféle nemzetiségű gyerek is beiratkozott (a szülők kívánsága szerint), emellett a tanítás ezekben az iskolákban három nyelven folyt (magyarul, szerb-horvátbosnyák nyelven és németül), a hitoktatást is külőn-külön szervezték meg a katolikus, az ortodox vallásúak és a zsidók számára. Ha volt is kísérlet a tanárok részéről a magyarosításra, ez, tekintettel a kevés tanulóra, nem jelenthetett semmi valós veszélyt a szláv környezetre. Más dolog az, hogy ezek az esetleges kísérletek nem voltak ellentétben az Osztrák–Magyar Monarchia nagyhatalmi-impearilista céljaival. A támadásokat, elsősorban a horvát sajtó részéről, nem a magyarosítás reális veszélye indította meg, hanem az évszázados horvát törekvés a magyar hegemónia ellen, a Magyarországtól való függetlenség kivívása érdekében. A szerb és a horvát nacionalisták is igényt tartottak Bosznia-Hercegovinára (vagy legalábbis egy részére), így az osztrákok (németek) vagy a magyarok minden tevékenységét ebben az országban ellenségesen fogadtak. Nem szabad elfelejteni, hogy a bosnyákok többsége az Osztrák–Magyar Monarchiát megszállónak minősítette, tekintet nélkül az államigazgatás korszerűsítésére, az iparosítás megkezdésére, az utak és vasutak építésére. A „magyarosítás” miatti elégedetlenség végül is 1912-ben, Szarajevóban komoly tüntetéssé fajult... Mindebből látható, hogy milyen nehézségekkel járt a magyar iskola alapítása az akkori Bosznia-Hercegovinában, a kedvezőtlen társadalmi és politikai légkör miatt.  Az iskolák mégis fönnmaradtak, sőt az utolsó békeévben, a világháború előtt, a magyar iskoláknak közel 1000 diákja volt.