© 1993-2018 HUM

Szarajevóból Kiskunhalasra – Magyarországon talált új otthonra a HUM egyik alapítója

August 3, 2019

Szarajevóban töltött két évem során számtalan alkalommal hallottam a titokzatos nevet „Bora”. A minden bizonnyal valódi legendákat is megszégyenítő hírnévvel rendelkező Borbáláról akkor még alig tudtam valamit.

 

Egyike azoknak, akik a Jugoszláv háború idején, 1993 októberében, a napi átlag 300 lehulló gránát és az orvlövészek folyamatos támadása idején egy feldíszített teremben társaival megalapította a HUM Magyar Polgárok Egyesületét. Ahogyan arra a „HUM” rövidítés is utal, az elsősorban humanitárius céllal létrejött szervezet volt a városban élő magyar közösség egyetlen lehetősége, hogy közösségbe tömörülve felhívja a világ  figyelmét az ott zajló eseményekre. A városban addigra teljesen megszűnt az ivóvíz ellátás, a lakossági áramszolgáltatás, a közösségi közlekedés és élelmet is csak a segélyszállítmányok, vagy a folyamatos golyózápor övezte, titokban létrehozott kiskertek jelentettek. Ott, a normális élettel szinte összeegyeztethetetlen mindennapokban létrejött egy közösség, mely azóta is eltökélten küzd a városban élő magyarok örökségének, nyelvének megóvásáért, hagyományaik népszerűsítéséért.

 

 

 

Bár időközben rengeteg magyar elhagyta Szarajevót, az egykor ott élő szarajevói magyarok szívének egy darabja örökre ott maradt.

 

Így volt ezzel Bora is, akinek sokat hallott nevéhez tavaly szeptemberben végre egy arc is társult. Megismerkedésünk idején éppen hosszabb ausztráliai tartózkodásából tért vissza Szarajevóba és boldogan mesélte, hogy hamarosan indul Magyarországra. Mint kiderült, tervei nem csupán egy pár napos látogatásról szóltak, letelepedési szándékkal utazott az anyaországba.

 

Közben teltek a hetek, hónapok, éppen a novemberben megrendezésre kerülő jubileumi rendezvényre készültünk, amelyen a  HUM Magyar Polgárok Egyesülete fennállásának 25. évfordulóját ünnepeltük. A számtalan múltidéző beszéd és megemlékezés, a köszönőlevelek és emléklapok átadása mellett a rendezvényre olyan fényképösszeállítással is készültünk, melyen a szarajevói magyarok  alakuló ülésétől napjainkig készült képeket tekinthettek meg a jelenlévők. A fotók válogatása, digitalizálása, majd az egykori újságcikkek átválogatása alkalmával bőven volt időm arra, hogy az elmúlt negyed évszázad eredményeit részletesebben is megismerjem. Muratović Irma és Pasić Éva vezetőségi tagokkal folytatott beszélgetéseink során egyre gyakrabban merült fel „a Bora” neve, majd lassan az is körvonalazódott, hogy Borbála egyike volt azoknak, akik időt és energiát nem sajnálva a háború után is elkötelezetten küzdött azért, hogy a magyaroknak, elsősorban a magyar gyermekeknek egy olyan, „normális” világot mutathasson, amelyik egy háborúban nevelkedett fiatal számára korábban csak képzeletben létezhetett. Többek között az ő segítségével látogathattak el a ’90-es évek végén szarajevói magyar gyermekek Budapestre, Harkányba, Pécsre, vagy éppen Szegedre. A fiatalok számára ezek sokszor életre szóló élmények voltak.

 

 Dudás Erika tagintézmény-vezető és Homolya Borbála

 

 

Térjünk is vissza kicsit a jelenbe. 2019 augusztus eleje. Bora – vagy ahogyan a helyiek hívják „Bobó” – nem egészen egy éve él Kiskunhalason, egy olyan városban, ahová már gyermekkori emlékek is kötik. Kíváncsi voltam az életére, arra, hogy hogyan érzi magát egy szarajevói magyar itthon, Magyarországon és nem egészen egy nap alatt összegyűjtött tapasztalataim minden várakozásomat felülmúlták.

 

Már megérkezésemkor jelen volt a térségi fogyatékosok nappali intézményének tagintézet vezetője, aki elmondta, hogy Bobó érkezése óta napi szinten lát el önkéntes feladatokat a gondozóban, ahol pozitív életszemléletén kívül testnevelési egyetemi végzettségének és a háborús időkben szerzett kórházi tapasztalatának is nagy hasznát veszik a gondozottak ápolásában. Dudás Erika hozzátette, az a segítőkész és elhivatott munka, amit Bora képvisel, nem csak az ápolt személyek hangulatára van kedvező hatással, érkezése a dolgozók mindennapjaiba is különös színt varázsolt. Kérdésemre, hogy szerinte a „Bora-jelenségnek” vajon köze van-e az átélt háború tapasztalataihoz, az intézmény vezetője elmondta: „Biztos vagyok benne, hogy ezek a szörnyű élmények még hajlamosabbá teszik az embert a segítségnyújtásra és az emberek szeretetére, de mégis úgy gondolom, hogy ez valamiféle gyerekkorból hozott dolog, ami már alapvetően az ő személyiségéhez tartozott”.

 

 A kínai éttermet üzemeltető család

 

 

Beszélgetésünk után Bobóval ebédelni indultunk a helyi kínai étterembe. Érkezésünket követően hamarosan mindenki előkerült, hogy üdvözölje a visszatérő vendéget, majd idővel a tulajdonos is csatlakozott a rövid, ámde jó hangulatú társalgáshoz. Ezek ismeretében természetesen már egyáltalán nem ért váratlanul, hogy az étkezés utáni édességvágyunkat enyhítendő cukrászda  koszovói  tulajdonosa személyesen szolgált ki bennünket, természetesen anélkül, hogy egy fillért is elfogadott volna a fagyi-adagunkért cserébe.

 

 A helyi cukrászda tulajdonosa

 

 

Napunk során találkoztunk még ismerős taxisofőrökkel, Borához szinte családi szeretettel forduló szomszédokkal, de volt szerencsém telefonon beszélni még Csontos Kristóf úszóedzővel is, aki elmondta, hogy bár kezdetben beszélgetéseik többnyire a szakmai tapasztalatcseréről szóltak, mára egyéb témákban is szívesen keresik egymás társaságát.

 

 Szomszédok

 

 

Bár egyébként sem voltak kétségeim, a közösen eltöltött nap egyértelműen igazolta számomra, hogy Bobó, Borbála tanárnő, vagy ahogyan Szarajevó ismeri Bora szeretetteljes új otthonra talált Magyarországon, Kiskunhalason. Bár Bosznia-Hercegovina fővárosa és annak társadalma örökké a szívében él, mára újra talált egy olyan várost, ahol a hozzá méltó hittel és lendülettel dolgozhat a városi közösségért, ahol önzetlen közeledésére mosollyal válaszolnak az emberek és ahol bármikor boldogan várhatja kamaszkorú unokái érkezését.

 

 A mindig piros-fehér-zöld színeket viselő Bora és én Kiskunhalason

 

 

Különös…

Ha nem lenne egy költői túlzásnak definiált szentimentális írói túlkapás, azt mondanám, Bora úgy talált otthonra Kiskunhalason, ahogyan annak idején én Szarajevóban. És bár az én Restoran Pod Lipomom szerepét itt egy kínai étterem tölti be, a Baščaršiját Hősök terének nevezik, a bazársoron dolgozó bosnyák Kenan barátom pedig itt egy koszovói albán, Bora is és én is tudjuk, miről beszélünk, amikor azt mondjuk „szeretett városom”.

 

Isten hozott itthon Bora!

 

Cikk és fotók: Fülöp Dóra

 

Please reload

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now